“Just one chance…”
Annyiszor elhittem az embereknek, akik körülvesznek, hogy megbízhatok bennük. Majdnem ugyanennyiszer csalódtam bennük újra. Aztán kicsit bekeményítettem, önző lettem, mert nem akartam még több fájdalmat az életembe. Megismertem valakit, aki nem volt szó szerint mellettem, de boldog voltam vele… Bevallom, sírtam, mikor megbocsátotta a kis félresiklásomat. Onnantól kezdve amíg ki nem töröltük egymást a saját kis életünkből, boldog voltam. Elvakított a rózsaszín mámor, a tudatlanságba zuhantam.
Jött a kiakadás, a meg nem értettség érzése, aztán elegem lett. Véget akartam ennek vetni, mert bár tényleg nagyon boldog voltam, tudtam, hogy ez így nem megy. Olyan szinten még képtelen lennék lekötni magam, hogy egy távkapcsolatban részt tudjak venni. Neki ott van az élete, ahol él… nekem meg itt, ahol én élek, és ez nem fog megváltozni mostanság. Ha mégis, külföldre megyek, nem több száz kilométerre a családomtól és a barátaimtól.
Ismét színre lépett Sz., akibe annyira szerelmes voltam régebben, néha még most is azt hiszem, hogy szeretem, de nem… ez már más. Mindegy, szóval jött Ő és a fura szövegei, a levertsége, a rossz hangulata, én meg nem tudtam hova tenni. Miért nekem mondja ezeket? Persze, barátok vagyunk, nyugodtan kiöntheti a szívét nekem, de volt pár nagyon érdekes részlet, amit furcsálltam. De erről kicsit később.
Most jön az, aki miatt annyira aranyosan bírál mindenki, hogy legszívesebben elküldenék mindenkit a fenébe. Ádám… Kemény voltam mindenkivel, esélyt persze adtam a lehetséges újbóli haverságoknak, de nem barátságoknak és főleg nem másnak. De írt, én meg hirtelen nem tudtam ezt az egészet hova tenni. Hogy a francba emlékszik valaki ennyi idő után is rám? Hiszek a Sorsban, hiszek abban, hogy mindennek oka van. Igen, talán hülye vagyok, de amióta újra adtam neki esélyt (megjegyzés: az utolsó is egyben!), látom, hogy tényleg változott, még ha csak egy kicsit is. Annyiszor elgondolkodtam már, és kiborultam, aztán minden egyes alkalommal bebizonyította, hogy hülye vagyok és nem kellene ennyire túlgondolkodnom mindent. Szeretném azt hinni, hogy nem tudnám szeretni úgy, mint Sz.-t, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem is akarnám. Talán ha ő nincs (mármint Ádám), akkor nem tudtam volna játszani D.-val, mikor sokadszorra próbált kihasználni.
És ismét bejött a képbe Sz. azzal, hogy lényegében ő szívesen “járna” velem. Ez már csak azért vágott padlóra, mert az egyik legjobb barátom (ő volt az, aki elsőként bevágott engem a ‘friendzone’-kategóriába), valamint jelenleg rohadtul másra vágyom. Másnap reggel ismét írt, hogy felejtsük el, nem akar velem kibaszni, úgyhogy nyugodtan “válasszam a másikat”. Persze imádom, külsőre és belsőre egyaránt, de emberileg már csak barátként szeretem.
Nézhettek hülyének, elhordhattok mindenféle naiv libának, de ahhoz képest, hogy aki annyira mondta, hogy kivételes vagyok, egyik pillanatról a másikra elfelejtett, más meg, aki kibaszott velem, nem is egyszer, még mindig itt van… Na, akkor most magyarázzátok el nekem, hol a logika?
Depresszív vagyok, mindig mindent túlkomplikálok, néha hülyeségekre jutok, de aztán valahogy mindig rádöbbenek a valóságra. Jelen pillanatban pedig az a helyzet, hogy nem vagyok szerelmes Sz.-ba, nem is mostanában leszek, ha egyáltalán tudom valaha is úgy szeretni, mint régen. Másba sem, de ez még változhat. A lehetőség adott, az meg már Ádámon múlik, hogy él-e ezzel a lehetőséggel vagy sem. Ha nem, akkor egészségére; ha pedig igen, akkor állok elébe – örülni fogok neki… Ennyi.
Valójában nem is erről akartam kifejezetten írni, de mégis ez lett belőle. No mindegy. Jó ez így.
Tökéletes kapcsolat… :D
Kérlek, tanulj meg teleportálni! :D
Learn To Believe 
